Jamie a Várban

2016. május 25. 10:41 - GastroGuide

jamie-oliver-750x347.jpg

Egy dolgot nem lehet elvitatni tőle: ez a faszi komolyan gondolja és tesz is érte.

Minden mozdulata - hiába a rutin, meg a tévé, producerek, stylistok, okosok, bárkik - mindig eredeti, őszinte, hiteles.

Nem tud téveszteni. Beszélhetnek, írhatnak bármit, mert persze teszik, hiszen egy 200 millió fontos biznisz már nem jár gyalog, ott már van menedzsment, bank, meg a jóisten, akkor is a lényeg a személyiség, a karakter, a közérthető nyelvezet, ami nem megjátszás, hanem belülről fakadó, ösztönös jelenlét. Ez a fickó szereti és érti, amit csinál.

A szomszéd srác

Ez a srác úgy hozza az „egy közülünk, a szomszéd csávót”, hogy miközben minden ponton képesek vagyunk vele azonosulni, ugyanakkor teljes szívből szeretettel irigyelhető is. Ilyenek vagyunk mi is, gondolhatnánk, de mégse, és ez is jó benne. Elvégzi helyettünk a munkát. Szépen hátra lehet dőlni, mert valaki hasít, sikert sikerre halmoz, és mégis velünk van, visszaköszön, meghív magához, sikereiben és gyarlóságában is hozzánk hasonló. Hogy miként lesz ebből világmárka, arról lehetne hosszan értekezni, vagyis arról, hogy valószínűleg a világ mai mozgása szerint az a törvényszerű, hogy az ismertség magával vonzza a világ meghódításának ellenállhatatlan kísértését is. Persze az is kérdés, hogy a szomszéd srác, aki egy öreg olasszal főzöget, kedélyeskedik, miként képes ezt a kétségtelen őszinte életérzést „iparosítani” úgy, hogy közben megőrizze annak autentikus őszinteségét, esetlegességét, családias vidéki hitelességét. Eleddig úgy tűnik, hogy működik a modell. Pedig van olyan, hogy gasztroimperializmus, ennek kiírthatatlan példányai a gyorséttermi láncok minden kulináris értéket nélkülöző világméretű hálózatai.

20d2abfe-2b19-11e5-_941762c.jpg

Az olasz adu

Érdekes, hogy minden, ami olasz, ami az olasznak mondott kulináriát, mint igét terjeszti a világban, kevésbé minősül hódító célúnak, pedig azért a Pizza Hut semmivel nem jobb, mint a többi gyorséttermi lánc. Szóval nagyon észnél kell lenni, hogy a tévénézők milliói által megszerzett hitelességet, népszerűséget miként lehet úgy terjeszteni, hogy megmaradjon a küldetés lényege, és egyben üzletileg is prosperáljon.

És nagyon nagy a tét valójában, hiszen amikor az öreggel ott főzőcskéznek a képernyőn és minden tökéletes, addig az csak látvány. Mindenkinek a képzeletére van bízva, hogy milyenek is azok az ételek, de amikor egyszer csak a világ ötven különböző pontján találkozhatunk velük élőben, amikor egy mosolygós pincérlány éppen leteszi elénk, akkor már nem számít az illúzió, akkor csak az a konkrét tarisznyarák húsával készült házi tészta számít.

Baromi nagy a kockázata, hogy a tévés legenda hirtelen megdől, mert egy tökéletlen szakács összegányol valamit, és hirtelen szertefoszlik az illúzió. Nos, hát ez Jamie-nél nem fordulhat elő, hiszen ezért vannak az egyedit üzembiztosan sztenderdizáló eljárások, amelyek megőrizve a lényeget teszik világszerte ismételhetővé az egyszeri kreativitás által létrehozott terméket. Könnyű leírni, de annál nehezebb megvalósítani.

Kiegészülő identitások

Az sem véletlen, hogy egy cockney beszédű angol csávó terjeszti az autentikus olasz konyhát. Hogy ő angolsága terjeszti a világban az „eredeti és egészséges” olasz, házi ihletésű kulináriát. Nem előzmények nélküli az angolok imádata mindenért, ami „olasz, latin”. Már Shakespeare is lelkesedett az olasz szellemért, az olasz tájért, a humanitás vagy emberi gonoszság, ostobaság mediterrán változatáért, hiszen számos remekműve játszódik ebben a környezetben. Bár történelmileg nem érvényes az „olasz” meghatározás, hiszen abban a latin, a valamikori római birodalom romjain viruló hercegségekre, rablógrófságokra szétesett világban még nem létezett egységes olasz entitás.

Azonban az olaszok sem maradtak adósok, viszonozták a hűvös angolok ájult áhítatát. Az italo-anglo kultúrában létrejött a konzervatív, puritán szellemnek és a túlfűtött, lázadó kreativitásnak egyfajta keveréke, mintha az angol szellem dolga lenne, hogy hűtse, csillapítsa a lángoló latin fodrozódást. Titkos szálak fűzik őket egybe, mintha egymás kiegészítői lennének. Mindegyik a másikban találja meg azt, amiről úgy érzi, hogy legbelül hiányzik. Szemérmesen hallgatnak róla. Nem kellenek szavak. Jamie ösztönösen tudja ezt, és modern korunk legnépszerűbb kommunikációs eszközével a főzéssel el is mondja.

Ennek a szellemnek a megtestesülése a Jamie’s Italian.

 

Ha tetszett az interjú és szeretnél még több hasonló cikket olvasni, akkor kövess minket a GastroGuide facebook oldalán és figyelj, mert hamarosan indul a

GastroGuide.hu is!

 

1 komment